non so niente...
~ nem, nem fogok olaszul blogot írni, pedig gyakorlás szempontjából jó lenne. XD
de nem tudok semmit. nem csak olaszul, hanem egyáltalán, és ez az érzés erősödik az idő előrehaladtával. és ez így nem jó, nem csak nekem, hanem a szüleimnek sem - igazságtalanság, hogy őket jobban foglalkoztatja, mi lesz belőlem meg velem, mint engem.
ez mondjuk nem teljesen igaz, mert engem is érdekel, csak elcseszett idealista vagyok, és nem hiszek abban, hogy csak egyféleképpen érhető el a siker és a boldogság. a szüleim szerint ez az út az egyetem, nem érdekes, mit tanulok, csak tanuljak, majdcsak találok egy munkát meg egy marhát, aki hajlandó feleségül venni, és lesz egy hadseregnyi gyerekem.
én meg nem így gondolom, ami mondjuk nem lenne baj, csakhogy én sehogy sem gondolom a jövőmet. tök jól ellebegek a mostani kis szappanbuborékomban, és bár minden egyes reggel, amikor felkelek, tudom, hogy megint egy nappal kevesebb és óhatatlanul kipukkad, igyekszem kiélvezni minden egyes napját az eddigi, megszokott életemnek - az iskolát, az iskolatejet, az osztálytársakat, Leventéék ordibálását, a tolakodást a menzán, az osztályfőnök heti rendszerességgel elkövetett letolását ["Enikő, szünetben beszélni akarok veled" XDDD], a fizikaórákat [délioldaaaal!], a párosával vécére járkálást, a lógást ["...asszem nincs kedvem holnap rajzórára bemennni"], szóval komolyan mindent, jót és rosszat egyszerre.
lehet, hogy nem túl jó dolog máris ezen siránkozni, hiszen még csak január van, de sajnálom, nem tehetek ellen. és nem is nagyon tudom megmondani, hogy a közösséget és a jövőt sajnálom-e, vagy azt, hogy kiszakítanak ebből a kis mikrovilágból...
~ szomabton voltunk Fruval ez eltén nyílt napon, és voltam az olasz szakon, és hát... jaj. nekem túl tömény volt az egész, a néni azt sulykolta, hogy csak a legjobbakat veszik fel [jó, ez persze evidens], csakhogy nem érzem magam jónak sem, pláne a legjobbnak, ehhez legalábbis nem. elmondta, hogy mit fogunk tanulni, ez főleg megerősített abban, hogy kevés vagyok. vagy legalábbis nem elég érett.
más meg nem érdekel, nem mintha az olasz iránt majd szétvetne a tudásvágy, de még az a legérdekesebb dolog, amihez nagyjából értek. de más egyáltalán nem, utálom az angolt, nem bírom a törit, a reáltárgyakhoz hülye vagyok, az irodalomhoz és nyelvtanhoz szintén kevés, akárki akármit mond.
szóval még mindig nem tudom, mi legyen. nem hiszem, hogy február 15-ig megvilágosodom úgy teljesen, hogy mégis mihez kezdjek ezzel a szájbatoszott élettel, de legalább valami halovány reménysugárnak is örülnék. akármilyen szempontból.
különben meg nem mondhatnám, hogy nagyon felvillanyozódom attól a gondolattól, hogy esetleg jövő ilyenkorra egyetemista lehetnék. valamiért nem mozgat meg az egyetemistaság mibenléte, és őszintén nem tudom, miért. meg úgy egyáltalán az egészet, hogy miért...? mindent miért. de ezen megint elrágódhatom egy darabig, megoldás úgysem lesz, az ilyesmin nem segít a filozofálás, úgy sejtem, hogy csak valami életszagú dolog rángatna ki ebből. de addig is marad a céltalanság és a lappangó érzés, hogy nem vagyok jó semmire és nem lesz belőlem semmi [ez legalább tudom, honnan ered, bár nem segít rajtam és perpillanat erőm sincs tenni ellene], maximum egy álmodozó csöves.
~ egyébként nincs semmi különös, apukám megint beteg vagy mi, de aggódni már hiába aggódom érte, meggyógyítani nem nagyon lehet, szóval inkább reménykedem, hogy hamar elmúlik, annál többet úgysem tehetek a segítsgéen kívül.
~ kis utóiratként vagy lábjegyzetként fontosnak tartom leírni, hogy alapjáraton nem vagyok szomorú vagy bármi, sőt, napok óta jókedvem van, csak néha előbújik a lelkiismeretem szegletéből, hogy "na, hogy is van ez a jövő-dolog?", és akkor elkezdek aggódni meg félni ^^" és ezt néha [kétnaponta XD na jó, nem] ki kell írnom, mert akkor könnyebb lesz legalább elalvásig XD
~ ésés zene! habár ma majdnem egész nap Magoria, D'espa, 9goats Black Out, Fatima, Versailles, Maten, Kusse és Berry [Hazukiiiiiii *fengörcs*] ment, most inkább valami nemjapánt teszek be. egészen pontosan valami hazait.
de nem tudok semmit. nem csak olaszul, hanem egyáltalán, és ez az érzés erősödik az idő előrehaladtával. és ez így nem jó, nem csak nekem, hanem a szüleimnek sem - igazságtalanság, hogy őket jobban foglalkoztatja, mi lesz belőlem meg velem, mint engem.
ez mondjuk nem teljesen igaz, mert engem is érdekel, csak elcseszett idealista vagyok, és nem hiszek abban, hogy csak egyféleképpen érhető el a siker és a boldogság. a szüleim szerint ez az út az egyetem, nem érdekes, mit tanulok, csak tanuljak, majdcsak találok egy munkát meg egy marhát, aki hajlandó feleségül venni, és lesz egy hadseregnyi gyerekem.
én meg nem így gondolom, ami mondjuk nem lenne baj, csakhogy én sehogy sem gondolom a jövőmet. tök jól ellebegek a mostani kis szappanbuborékomban, és bár minden egyes reggel, amikor felkelek, tudom, hogy megint egy nappal kevesebb és óhatatlanul kipukkad, igyekszem kiélvezni minden egyes napját az eddigi, megszokott életemnek - az iskolát, az iskolatejet, az osztálytársakat, Leventéék ordibálását, a tolakodást a menzán, az osztályfőnök heti rendszerességgel elkövetett letolását ["Enikő, szünetben beszélni akarok veled" XDDD], a fizikaórákat [délioldaaaal!], a párosával vécére járkálást, a lógást ["...asszem nincs kedvem holnap rajzórára bemennni"], szóval komolyan mindent, jót és rosszat egyszerre.
lehet, hogy nem túl jó dolog máris ezen siránkozni, hiszen még csak január van, de sajnálom, nem tehetek ellen. és nem is nagyon tudom megmondani, hogy a közösséget és a jövőt sajnálom-e, vagy azt, hogy kiszakítanak ebből a kis mikrovilágból...
~ szomabton voltunk Fruval ez eltén nyílt napon, és voltam az olasz szakon, és hát... jaj. nekem túl tömény volt az egész, a néni azt sulykolta, hogy csak a legjobbakat veszik fel [jó, ez persze evidens], csakhogy nem érzem magam jónak sem, pláne a legjobbnak, ehhez legalábbis nem. elmondta, hogy mit fogunk tanulni, ez főleg megerősített abban, hogy kevés vagyok. vagy legalábbis nem elég érett.
más meg nem érdekel, nem mintha az olasz iránt majd szétvetne a tudásvágy, de még az a legérdekesebb dolog, amihez nagyjából értek. de más egyáltalán nem, utálom az angolt, nem bírom a törit, a reáltárgyakhoz hülye vagyok, az irodalomhoz és nyelvtanhoz szintén kevés, akárki akármit mond.
szóval még mindig nem tudom, mi legyen. nem hiszem, hogy február 15-ig megvilágosodom úgy teljesen, hogy mégis mihez kezdjek ezzel a szájbatoszott élettel, de legalább valami halovány reménysugárnak is örülnék. akármilyen szempontból.
különben meg nem mondhatnám, hogy nagyon felvillanyozódom attól a gondolattól, hogy esetleg jövő ilyenkorra egyetemista lehetnék. valamiért nem mozgat meg az egyetemistaság mibenléte, és őszintén nem tudom, miért. meg úgy egyáltalán az egészet, hogy miért...? mindent miért. de ezen megint elrágódhatom egy darabig, megoldás úgysem lesz, az ilyesmin nem segít a filozofálás, úgy sejtem, hogy csak valami életszagú dolog rángatna ki ebből. de addig is marad a céltalanság és a lappangó érzés, hogy nem vagyok jó semmire és nem lesz belőlem semmi [ez legalább tudom, honnan ered, bár nem segít rajtam és perpillanat erőm sincs tenni ellene], maximum egy álmodozó csöves.
~ egyébként nincs semmi különös, apukám megint beteg vagy mi, de aggódni már hiába aggódom érte, meggyógyítani nem nagyon lehet, szóval inkább reménykedem, hogy hamar elmúlik, annál többet úgysem tehetek a segítsgéen kívül.
~ kis utóiratként vagy lábjegyzetként fontosnak tartom leírni, hogy alapjáraton nem vagyok szomorú vagy bármi, sőt, napok óta jókedvem van, csak néha előbújik a lelkiismeretem szegletéből, hogy "na, hogy is van ez a jövő-dolog?", és akkor elkezdek aggódni meg félni ^^" és ezt néha [kétnaponta XD na jó, nem] ki kell írnom, mert akkor könnyebb lesz legalább elalvásig XD
~ ésés zene! habár ma majdnem egész nap Magoria, D'espa, 9goats Black Out, Fatima, Versailles, Maten, Kusse és Berry [Hazukiiiiiii *fengörcs*] ment, most inkább valami nemjapánt teszek be. egészen pontosan valami hazait.
0 komment:
Megjegyzés küldése