Screaming out your emotions!

~ a történelem ismétli önmagát, de valaki igazán kinyomhatná a repeat gombot rajta. már nem visel meg annyira, mint régebben, de utálom azt az érzést, mintha csak egy papírzsebkendő lennék, ha szükség van rám, akkor nagyon fontos vagyok, de használat után csak összegyűrjük és kidobjuk, és nem gondolunk rá a következő náthaszezonig vagy ki tudja. teljesen így érzem magam, és tudom, hogy ennek nem kéne nagy jelentőséget fordítanom, meg azt is, hogy ez az érzés tökéletesen egyoldalú, de attól függetlenül lesújtó egy érzés. talán csak egy kiskori hiszti csökevényes formája, hogy valahogy nem tudom elviselni, ha nem foglalkoznak velem, görcsösen kapaszkodom valakibe vagy legalábbis az illúziójába, mint a bogáncs, nem érdekel, hogy az illető mennyit akar belőlem, ha egyáltalán akar, én csak lógok a nyakán, ha engedi, ha meg nem, akkor csak nyavalygok, hogy miért nem, amikor én annyira szeretem... az eszemmel felfogom, hogy nem lehetek önző, de ezen már nem tudok változtatni. sajnos. de majdcsak megszokom egyszer. talán.

~ rendes blogot majd írok. ha lesz kedvem meg lelkierőm, mert iszonyúan kimerített ez a vizsga.
na jóéjt.